Gondolatok tanulásról, oktatásról, jogokról, pénzről

A felsőoktatással kapcsolatos viták jelentős mértékben a
pénz, a költségtérítés, a tandíj közül forognak. Nagyjából mindenki elfogadja,
hogy az oktatásra csak annyit lehet fordítani, amennyi van, és ha ez nem elég,
a különbözetet a hallgatóknak kell megfizetniük. Ez az állítás logikusnak és
biztatónak tűnik, nincs is vele más baj, csak az az „amennyi van”. Feltehetnők
a kérdést, miért van annyi, amennyi van,
miért nincs annyi, amennyi kellene, hogy legyen, és azt is, hogy mennyinek
kellene lennie.
A polémiák jó ideje abból indulnak ki, hogy az oktatás költségeinek fedezése az állam és a
tanulók közös feladata, hiszen az oktatás egyaránt szolgálja az állam és az
egyén javát. Erre azt mondhatjuk, hogy kényszerű igazság. De vitatható, hogy
ez-e a fő kérdés. Nem a költségek felől kellene megközelíteni a problémát, mert
torzít. Előbb meg kell fogalmazni, mi a
teendő, mi a gond, mennyibe kerül a megoldás, és csak ez után érdemes azzal
foglalkozni, hol van ennek a fedezete.
Van egy rendszerszervezési módszer, amely minden körülmény
és feltételt figyelmen kívül hagyva megfogalmazza az adott rendszer ideális
formáját, majd amikor ez elkészült, kezdi sorra venni a korlátokat és
nehézségeket, és ezeknek megfelelően „lerontja” az ideális rendszert – a
lehetséges optimális szintre.

1. A tanulás: jog és kötelesség
A tanulás minden élőlény szubsztanciális tulajdonsága: aki/ami
él, az tanul, legyen akár amőba vagy szuperzseni. Ha nem tanul, elpusztul. Ezért
a tanulás joga, mint vitatéma, nem értelmezhető. Ennek során meg kell
különböztetni az ösztönös és a tudatos tanulást. Ez utóbbi immár szűkebb, mint
az ösztönös, ez már csak az emberre jellemző. Következésképpen nem lehet senkit megakadályozni abban, hogy tanuljon.
A tanulási szándék közvetlen korlátozása általában nem
egyénekre, hanem emberek csoportjaira vonatkozik, az ilyen intézkedések
lényegében a numerus clausus fogalmával
jellemezhető, ami elfogadhatatlan.
De vajon, lehet-e kényszeríteni? A kényszerített tanulás általában
nem hoz eredményt. Ha egy gyereknek nincs kedve hangszert tanulni, akkor
előbb-utóbb elcsavarogja a zeneórát, és elfagyizza a tandíjat. Viszont később,
amikor hallgatja mondjuk Mozart Klarinétötösét, előfordulhat, hogy bánja, hogy
nem ő fuj. Tanulásra késztetni elsődlegesen a tanulás lehetőségének permanens
felkínálásával lehet. Ezért nem szabad
az iskolaköteles kor leszállítani 18 év alá, ellenkezőleg, a felemelése
lenne indokolt .
Nem szabad,jogellenes, emberellenes elvenni valakitől a tanulás lehetőségét.

2. Egyén és társadalom
Az oktatást általában a társadalom érdekére hivatkozva szabályozzák.
Mivel a tanulás individuális tevékenység,tisztázni kell az egyén és a társadalom viszonyát. A társadalmat egyének alkotják, tegyük hozzá, hogy modern, demokratikus társadalom esetében ezeknek az egyéneknek egyenlők a jogaik. Ebből következően a társadalom érdeke sem más, mint az egyéni érdekek összessége. Bár
az egyének érdekei ütközhetnek, az oktatás célja mégis csak az lehet, hogy az
egyén elérje önérdekét (ami azért nem feltétlenül egyezik meg a vágyaival), és
az önérdekek kiegyenlített összege legyen a társadalom érdeke. Az oktatás tervezése során elsősorban az egyén igényeit, terveit kell figyelembe kell venni. Ez az elv kizár mindenfajta tanulmányi szerződést, különösen az olyat, amelyik csak a tanulót kötelezi, és nem fogalmazza meg az ellenoldal kötelezettségét. Az államnak kell olyan feltételeket biztosítania, hogy az iskolát végzett állampolgárok ne menjenek külföldre, mi több, más országban végzettek is idejöjjenek.
Más tekintetben egyáltalán nem káros, ha valaki az iskola elvégzése után más környezetben próbálja ki magát. A középkori, újkori iskolarendszer támogatta a peregrináció gyakorlatát. Kétségtelen, hogy ezt megkönnyítette a latin lingua franca szerepe, ami bizonyos értelemben egyesítette Európát. Ma Európa politikailag egyesült, a nyelvi-nemzeti széttagoltság meghaladása hasznos, ennek ellenállni elmaradott provincializmushoz vezet.

3. Mennyit kell tanulni?
Ha megfigyeljük, hogy milyen képzettséggel lehet ma a
társadalomban érvényesülni, azt láthatjuk, hogy rendkívül korlátozottak az
esélyek, ha valaki nem érettségizett.
Jelenleg a közoktatás állampolgári joga, egyúttal
kötelessége mindenkinek. Mint az előzőekből következik, ezt a jogot ki kellene terjeszteni a felsőoktatás első éveire is.
Felmerül a kérdés, hogy nem kellene-e a kötelezettséget ugyancsak
kiterjeszteni? Annak, hogy valaki anyagi okokból hagyja abba a tanulást,
a XXI. században már nem volna szabad előfordulnia.
Természetesen számolni kell azzal, hogy vannak olyanok, akik nem akarnak iskolába járni. Ez bonyolultabb kérdés. Amennyiben a magyar jogrend 18 éves kortól ismeri el az egyén teljes önrendelkezési jogát, nehezen értelmezhető, hogy mit jelent a 16. életév betöltése az oktatásban való részvétel tekintetében. Megalapozottan hihetjük, hogy az iskolakötelezettség leszállítása 16 éves korra nem az érintett személy érdekében történik, hanem azt az iskolai közeget védi, ahol a túlkoros tanuló jelenléte zavart okoz.
5. Az állam általános oktatási feladatai


Az oktatás tartalmával kapcsolatban az állam jelenleg nagyon
erős befolyást próbál érvényesíteni. A közoktatásban központi tantervet írnak
elő, a felsőoktatásban pedig részint az akkreditációk befolyásolásával
közvetlen, részint az oktatási keretszámok megszabásával közvetett hatást
gyakorol. Ugyanakkor az oktatás eredményességét merőben formális mutatók
alapján ellenőrzi, ha ezt egyáltalán ellenőrzésnek lehet nevezni. Nézetem
szerint a közoktatásban széles körben, a felsőoktatásban pedig egy alapszintre vonatkozóan meg kell valósítani az elsajátítás központi ellenőrzését, és ezen túl az államnak nem lehet befolyása
az oktatás tartalmára. Ez a közoktatás vonatkozásában annyit jelent, hogy továbbtanulásra csak az olyan érettségi
jogosítson fel, amelyet semleges bizottság előtt tettek. Az a rendszer,
amikor az a személy tanúsítja az elsajátítás mértékét, aki a tanulót oktatta,
kétszeresen is hibaforrás, egyrészt nem bizonyos, hogy rendelkezik az ehhez
szükséges tudással, másrészt nagy valószínűséggel nem tárgyilagos.
A felsőoktatás vonatkozásában a megoldás bonyolultabb. A
nagyfokú szakosodás miatt központi normákat nehéz lenne kiírni. A jelenlegi
kétszintű felsőoktatási rendszer alsó
szintjén szakáganként (a szakág fogalma pontosítandó, azonban mindenképpen
általánosabb, mint a main felsőoktatás szakokra bontása) definiálni kell egy ismeretminimumot, melynek elsajátítását
ugyancsak semleges bizottság előtt kell bizonyítani, és amely lehetőség szerint
módot ad arra, hogy a hallgató önállóan be tudjon tölteni valamilyen munkakört.
Az olyan oktatási formákban, ahol ez nem
lehetséges, nem szabad kétszintű oktatást bevezetni.
Az állam kötelezettsége és feladata az oktatás területén
csak ennyi. Az egyértelműség kedvéért felsorolom, mely feladatok nem az államéi,
beleértve, hogy ezen a téren jogai sincsenek:
·
oktatási intézmény alapítása és megszüntetése
·
tantervek és oktatási programok meghatározása
·
oktatók és tanulók szankcionálása, elmozdítása.

Az államnak joga van alapítványokat tenni, ösztöndíjakat alapítani, versenyeket meghirdetni és díjazni és hasonló támogatásokat nyújtani az oktatásnak – minden ellenszolgáltatás nélkül.

Kire hárulnak az oktatással kapcsolatos feladatok?
·
önkormányzatok: minden típusú oktatási intézményt alapíthatnak és fenntarthatnak, ezen belül kötelességük a hatókörükben a közoktatás biztosítása. Az önkormányzatok ezt a feladatukat nem ruházhatják át, és az állam köteles az ehhez szükséges alapköltségeket biztosítani a számukra. Az önkormányzat nem korlátozhatja az oktatási intézményeket az oktatási és nevelési program megvalósításában
·
egyházak és alapítványok
·
magánszemélyek
·
az egyetemeknek további oktatási intézmények lehetnek a tulajdonukban.

6. Az oktatás finanszírozása:
Az állam mindenképpen köteles a közoktatást alapszinten finanszírozni. Ezen belül a tehetségek esetében ezt messze meghaladó a finanszírozási kötelezettség. A tanköteles koron túl az állam feladata biztosítani az oktatásban való részvétel anyagi feltételeit azok számára, akik ennek fedezetével nem rendelkeznek, illetve speciális oktatási környezetet teremteni azok számra, akik jelentősen elmaradnak saját korosztályuktól.
Az állam köteles részt venni az oktatási infrastruktúra megteremtésében és fenntartásában a közoktatáson túl is. Ez azt jelenti, hogy az önálló egyetemek építése és fenntartása az állam feladata az egyetemi autonómia biztosítása mellett.
A társadalom részvétele nem merülhet ki az állam finanszírozási kötelezettségében. Elengedhetetlen, hogy az állam mellett szerepet vállaljanak az önkormányzatok, egyházak, alapítványok. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az állam nem avatkozik
be az oktatási intézmények működésének részleteibe – ezt biztosíthatja, ha csak
a központi értékelési követelményeket szabja meg az állam.

7. A tanuló része az oktatás finanszírozásában
Ideális az lenne, ha a képzési költségen nem hárulnának a tanulókra, és bizonyos szociális feltételek esetén még a tanulók eltartása sem. Ez az elképzelés egyáltalán nem különleges, hiszen szinte minden korban találkozunk azzal, hogy az állam fedezi a tanulók egy részének minden költségét, illetve tulajdonképpen hasonló jelenség a szerzetesrendek gyakorlata is. A korábbiakban azonban ez elsősorban tehetségápolás volt, ismeretes, hogy a háború előtt egy jófejű szegény gyereknek vagy a szerzetesség vagy a hadsereg biztosított előmenetelt. A háború után, a népi kollégiumok és a szakérettségi idején az állam ezt kiszélesítette, és
másfajta szociális megoldásokkal biztosította, hogy mindenki tanulhasson.
Általános elvként kimondhatjuk, hogy a szervezett társadalom (állam, önkormányzatok, egyházak, alapítványok, a gazdasági életben résztvevő szervezetek) feladata a képzési költségek fedezése. Ez ellen két ellenérv szól:
a) a felsoroltak nem rendelkeznek elegendő erőforrással ehhez
b) elengedhetetlen a tanulók személyes, illetve családi részvétele a költségek fedezésében, mert csak így biztosítható, hogy az egyén kellő felelősséggel vesz részt.
Ennek az elvnek és a módosító feltételeknek az értelmében
kell leszögezni:
a) minden tanulónak részt kell venni a tanulási költségek fedezésében
b) ezt a számára az államnak ösztönző módon kompenzálnia kell.
A tanuló részvétele az oktatási költségek fedezésében úgy igazságos, ha minden tanulóra egyenlő
teher jut, azonban eltérő mennyiségű támogatásban részesül. Ezt tanulmányi ösztöndíjak és szociális támogatások és bizonyos méltányossági szolgáltatások (lakhatási juttatás, illetve diákotthon; szakkollégiumok; nyelvoktatás támogatása stb.) rendszerével lehet biztosítani.
Ebben a rendszerben az úgynevezett munkaerő-piaci igények teljesülését a piac gazdasági résztvevőinek kell elősegíteniük – többletfinanszírozással. Ennek alapján nem lehet szó állami keretszámokról, csak az oktatási kapacitás korlátozhatja a hallgatók szándékait. A gazdasági szereplők egy részről növelhetik az oktatási
kapacitásokat, más részről ösztönözhetik a tanulókat a szak megválasztásában. A
választás jogát ezen túl a hallgatóknál kell hagyni.
Szükséges lenne megvizsgálni, hogy mennyi az a minimális részesedés, amelyet minden hallgatónak el kellene vállalnia. Ezt – összehasonlítva az oktatási rendszer összköltségeivel, meg lehet állapítani, hogy ideális esetben mekkora oktatási költségvetésre van szükség. Az állam ez után eldöntheti,
hogy a különböző feladatok preferenciájának figyelembe vételével mennyit ad, és
mennyit terhel a hallgatókra.

Kis Ádám

Kinek tanulunk? (sed vitae)

Kinek tanulunk?

Azt mondja a kormányszócső egy rádiós vitában, hogy a
társadalom elvárhatja, hogy attól aki az adófizetők pénzén tanult (azaz állami
támogatást kapott a tanulmányaihoz), hogy a beleinvesztált költségek fejében
valamennyi ideig idehaza dolgozzon. Első pillantásra ez evidensnek tűnik,
azonban nem árt még egy pillantás.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a társadalom joggal
támaszt bármilyen igényt azért, mert egy-egy tagjának valamit lehetővé tesz.
Úgy tűnik, a társadalom az egyének összessége és a társadalom érdeke az egyének
érdekeinek összege – és nem átlaga. Neveztessek szélsőségesen liberálisnak, de nekem
az a meggyőződésem, hogy a társadalomnak úgy összességében csak kötelezettségei
vannak, a jogok az egyéné.
Az egyénnek elemi joga van az önkiteljesítésre. Van olyan
felfogás, hogy ez szinte kötelessége is. Ez sikerül is, ha az egyén kellő
önismerettel és elhivatottsággal rendelkezik. Nem keresztezheti az egyénnek ezt
a jogát semmiféle vélt társadalmi érdek. Közhely, hogy a zseni kitör, és eget
kér, hogy nemcsak Mozart lett világhírű zeneszerző, hanem Schubert is, aki –
szemben szerencsésebb elődjénél – nem volt tenyészzenésznek nevezhető. A
társadalom azzal indult el az igazságosság felé, hogy a Hortobágy poétája már
nálunk is költővé válhat, mint minden más táján a világnak. A Hortobágyé igen.
A tengődő borsodi cigányfalué nem biztos.
Azt senki nem vitatja, hogy például a pályaválasztás, mint
az önkiteljesítés első tudatos lépése, az egyén joga. Amikor az állam
(vigyázat, az állam nem egyenlő a társadalommal) megszabja, milyen egyetemnek,
illetve szaknak ad támogatást, korlátozza az egyénnek ezt a jogát. Támogatni
ugyanis nem a szakot kell, hanem a hallgatót. Azok a spekulációk, hogy most,
pontosabban öt év múlva informatikusok kellenek, és nem jogászok, teljesen
hamisak. Egyrészt, mert nincsenek módszerek az ilyen igények egzakt
meghatározására, másrészt, mert egy kiváló ifjú, ha kitanítják, mindenképpen a
társadalom hasznára lesz, egy gyenge esetében meg a támogatás akkor is
veszendőbe megy, ha a szakma, amit tanul, valóban szükséges.
Nem új elképzelés, hogy az állam (nem a társadalom, hanem a
hatalom) racionálisan szabja meg minden fiatal életútját. Madách falanszterében
a gyermekek fejalkata alapján szabták meg a pályájukat., hogy aztán a plátói
módon ábrándozókat borsóra térdepeltessék. A keretszámok rendszere más, de
ugyanide jut ki. Ha egy tehetséges pécsi alsóközéposztály-beli gyerek egyetemre
akar menni, a pályaválasztása koránt sem lesz szabad. Jogász nem lesz belőle,
mert az alsóközéposztály-beli szülők nem tudják megfizetni a költségtérítésnek
becézett tandíjat (NB – nagy állami észre vall, hogy támogatott jogászképzés
csak Budapesten van, két egyetemen). Elmegy tehát informatikusnak, és
elképzelhető, hogy boldogtalan lesz az információkkal. Ha nagyon boldogtalan
lesz, elhagyja a pályát.
No, ez érdekes. Csak az országot elhagyó köteles téríteni, a
pályát elhagyó nem. Bár… hátha olvassák ezt a blogot. Pedig logikus lenne: aki az adófizetők pénzén
ki lett tanítva informatika tanárnak, az el ne menjen programozónak (sokkal
többért), mert nem ezért támogatták.
Mindennek a teteje az, hogy a kormányszócső alighanem ingyen
tanult., mint kortársainak jelentős része. Akkor tulajdonképpen miért reklamál?

Olvasgatom a NAT-ot:: Informatika, pars pro toto

Olvasgatom a Nemzeti alaptantervnek az informatika oktatásával kapcsolatos részét. Az egykori számítógépes tanfolyamok tanrendjének hatása alatt a munkakörnyezet megteremtésével kezdi. Így:

5-6 osztály: Az informatikai eszközök egészségre gyakorolt hatásának megismertetése.

Mivel volt szerencsém a hőskorszakban (90-es évek számos vállalati tanfolyamon informatikát oktatni, tudom, mit szokás e címszó alatt felsorolni.

Elsősorban a képernyő sugárzásától szokták óvni a felhasználót. Ez a szempont okafogyottá vált, mert katódsugaras képernyő már alig van (igaz, nálunk az egyetemen jó sok). Egy időben mindenféle színes előtétlapokat applikáltak a monitorokra, hogy azok szűrjék a sugárzást. Később kiderült, hogy nincs semmiféle sugárzás. Akkor jött a következő trükk: a porbombázás. A monitor felülete taszítja a statikusan feltöltődött porszemeket, bele a kép előtt ülő arcába, amitől kivörösödnek a szemek. Emiatt szokás volt a monitor felületét leföldelni. Aztán valahogy ez is kiment a divatból. A mostanában divatos lapos képernyők (pl. LCD) már nem sugároznak, nem bombáznak, így nem sok kenyeret adnak az optikusoknak.

A másik nagy egészségügyi tudnivaló a szék volt. A hagyományos szék, amely a fenék és a hát számára biztosít támaszt, a számítógépen való munkát nem jól szolgálja, mert ettől görbe a hát. Ha a mai oktatásirányítást tekintjük, valószínűleg jobban szeretnék, ha a gyerek hátra tett kézzel ülne a padban - az jó egyenesen tartja a gerincet. Így viszont nehéz billentyűzni. Ezért találták fel a térdeplőszéket, amely lehetővé teszi az egyenes háttal való gépelést. Egyszer láttam egy embert, aki ilyet használt, de a véleményét nem sikerült megkérdeznem.

7-8 osztály:►► ►► a szerzett ismeretek bővítése

Ha a tematikaírónak nincs több gondolata, akkor jó megoldás, ha azt az egyetlent, ami van kettévágja, és tovább viszi a következő két évre. Elnézést, de ez hallatlanul dilettáns megoldás, és amellett nagyképű is. Mire bővítsék a szerzett ismereteket? A tantárgyi koncentráció jegyében magyarázzák el, mi a statikus elektromosság, vagy a gerincferdülés? Leszek olyan jó, hogy adok más tippet, van még egy tipikus egészségkockázat, amely a gépeléssel és az egerezézssel függ össze, ez az alagútszindróma. Amennyiben az informatikatanár átképzett és nem megszállott, ezzel ijesztgeti a gyerekeket: ha egész nap gépezel, alagútbajod lesz. De ez még mind semmi:

9-12. osztály: Az egészséges munkakörnyezet megteremtése

A fiatal koromban divatos politechnikai képzés térhet vissza: a fiatalok fűrészt ragadnak, enyvet főznek, és térdelőszékeket gyártanak. De az is lehet, hogy csak kiszellőztetik a géptermet (NB. ahol most oktatok, ez pl. nem lehetséges, mert nincs ablaka a teremnek). Bár az is lehetséges, hogy mielőtt leülnek a géphez, mondanak egy imát, vagy az ateisták felolvasnak egy passzust az erkölcstanból.

Nem tudom, mi a bajom, hiszen ez csak egy sor a NAT-ból. Bár, ha pars pro toto