Kinek tanulunk?
Azt mondja a kormányszócső egy rádiós vitában, hogy a
társadalom elvárhatja, hogy attól aki az adófizetők pénzén tanult (azaz állami
támogatást kapott a tanulmányaihoz), hogy a beleinvesztált költségek fejében
valamennyi ideig idehaza dolgozzon. Első pillantásra ez evidensnek tűnik,
azonban nem árt még egy pillantás.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a társadalom joggal
támaszt bármilyen igényt azért, mert egy-egy tagjának valamit lehetővé tesz.
Úgy tűnik, a társadalom az egyének összessége és a társadalom érdeke az egyének
érdekeinek összege – és nem átlaga. Neveztessek szélsőségesen liberálisnak, de nekem
az a meggyőződésem, hogy a társadalomnak úgy összességében csak kötelezettségei
vannak, a jogok az egyéné.
Az egyénnek elemi joga van az önkiteljesítésre. Van olyan
felfogás, hogy ez szinte kötelessége is. Ez sikerül is, ha az egyén kellő
önismerettel és elhivatottsággal rendelkezik. Nem keresztezheti az egyénnek ezt
a jogát semmiféle vélt társadalmi érdek. Közhely, hogy a zseni kitör, és eget
kér, hogy nemcsak Mozart lett világhírű zeneszerző, hanem Schubert is, aki –
szemben szerencsésebb elődjénél – nem volt tenyészzenésznek nevezhető. A
társadalom azzal indult el az igazságosság felé, hogy a Hortobágy poétája már
nálunk is költővé válhat, mint minden más táján a világnak. A Hortobágyé igen.
A tengődő borsodi cigányfalué nem biztos.
Azt senki nem vitatja, hogy például a pályaválasztás, mint
az önkiteljesítés első tudatos lépése, az egyén joga. Amikor az állam
(vigyázat, az állam nem egyenlő a társadalommal) megszabja, milyen egyetemnek,
illetve szaknak ad támogatást, korlátozza az egyénnek ezt a jogát. Támogatni
ugyanis nem a szakot kell, hanem a hallgatót. Azok a spekulációk, hogy most,
pontosabban öt év múlva informatikusok kellenek, és nem jogászok, teljesen
hamisak. Egyrészt, mert nincsenek módszerek az ilyen igények egzakt
meghatározására, másrészt, mert egy kiváló ifjú, ha kitanítják, mindenképpen a
társadalom hasznára lesz, egy gyenge esetében meg a támogatás akkor is
veszendőbe megy, ha a szakma, amit tanul, valóban szükséges.
Nem új elképzelés, hogy az állam (nem a társadalom, hanem a
hatalom) racionálisan szabja meg minden fiatal életútját. Madách falanszterében
a gyermekek fejalkata alapján szabták meg a pályájukat., hogy aztán a plátói
módon ábrándozókat borsóra térdepeltessék. A keretszámok rendszere más, de
ugyanide jut ki. Ha egy tehetséges pécsi alsóközéposztály-beli gyerek egyetemre
akar menni, a pályaválasztása koránt sem lesz szabad. Jogász nem lesz belőle,
mert az alsóközéposztály-beli szülők nem tudják megfizetni a költségtérítésnek
becézett tandíjat (NB – nagy állami észre vall, hogy támogatott jogászképzés
csak Budapesten van, két egyetemen). Elmegy tehát informatikusnak, és
elképzelhető, hogy boldogtalan lesz az információkkal. Ha nagyon boldogtalan
lesz, elhagyja a pályát.
No, ez érdekes. Csak az országot elhagyó köteles téríteni, a
pályát elhagyó nem. Bár… hátha olvassák ezt a blogot. Pedig logikus lenne: aki az adófizetők pénzén
ki lett tanítva informatika tanárnak, az el ne menjen programozónak (sokkal
többért), mert nem ezért támogatták.
Mindennek a teteje az, hogy a kormányszócső alighanem ingyen
tanult., mint kortársainak jelentős része. Akkor tulajdonképpen miért reklamál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése